|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 652 találat | lapozás: 1-30 ... 601-630 | 631-652 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Gábor Áron 2017. augusztus 30.Véget ért az Osonó nemzetközi drámatáboraA színház csak ürügy Az Osonó színházműhely augusztus 24-e és 26-a között hetedik alkalommal megszervezett nemzetközi drámatáborban 23 erdélyi és magyarországi fiatal vett részt. A foglalkozásoknak a kökösi iskola adott otthont. A tábor célja egy olyan helyzet megteremtése volt, amely a drámajáték és a színház eszközei által egy intenzív létezés, a kommunikáció valamint a közös gondolkodás és alkotás megtapasztalására sarkallja a résztvevőket. Az idei alkotótábor Keleti István rendező-pedagógusnak, a magyarországi amatőr színjátszás mozgatórúgójának állított emléket, aki 90 évvel ezelőtt, 1927-ben született. A tábor mottóját is a színésznevelői munkásságáról híres Keleti egyik gondolata adta: „a színház csak ürügy”. Ez impulzusként szolgálhatott a résztvevőknek, akik a színház, a játék ürügyén kerülhettek közelebb önmaguk jobb és teljesebb megismeréséhez. Az egy héten át zajló szakmai programok a színház-szakmai csoportját Mucha Oszkár, az Osonó színésze, míg a személyiségfejlesztő-önismereti csoportot Fazakas Misi rendező- drámatanár irányította. A tábor a Bethlen Gábor Alap támogatásával, valamint a kökösi Polgármesteri Hivatal és a Gábor Áron Általános Iskola partnerségével jött létre. Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. szeptember 4.Márton Áronnak állítottak emléket SzentegyházánElőbb a Szent András-plébániatemplomban szentmisével, majd a templomkertben plakettavatással, aztán a Gábor Áron Művelődési Házban előadással emlékeztek Isten szolgája, Márton Áron püspök életpéldájára vasárnap Szentegyházán. Hogy mennyire a mához is szólnak Erdély nagy püspökének üzenetei, az kiviláglott ama beszédeiből, melyeket a Túri Török Tibor keszthelyi művész által készített és a szentegyházi közösségnek adományozott plakett avatóján Kovács Gergely pápai káplán, a Kultúra Pápai Tanácsának irodavezetője, Márton Áron szentté avatási ügyének posztulátora, valamint Lukács Bence Ákos, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja idézett. Hitvallás és népszeretet A nagy püspök életében a szó és a tett egységben volt. Nem csak kimondta azokat, cselekvésre buzdított. Szükséges és fontos megismerni Áron püspök életét, de annál fontosabb úgy élnünk és cselekednünk, miként a legsötétebb időkben ő: mindig azt tette, amit kötelességeként felismert. Készek vagyunk-e vállalni az áldozatokat, nem futamodni meg a munkától? Erre emlékeztessen a dombormű – kérte Kovács Gergely posztulátor. A hitből fakadó, népünkért vállalt Márton Áron-i cselekedetek különös aktualitására is felhívta a figyelmet: a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium ellehetetlenítése ellen a beszéd eredménytelen. A konzul kiemelte: Jó pásztorként, zokszó nélkül a legnehezebb utat választotta Áron püspök. Ordas világban, ordasok között hitén és hívein kívül nem volt egyebe. Nem a bűnt, a képmutatást tekintette az ember legnagyobb ellenségének. Vallotta: az idők rosszasága az emberek rosszaságából fakad. Aki ma embernek nem elég jó, az magyarnak sem jó – nyomatékosította Lukács Bence Ákos. Köszönet a főpásztorért Az avatóünnepségen Balogh Dóra a néhai Bíró János Antal atya: Szembe az árral című versét mondta el, Ferencz Imre ny. plébános: Ima végórán című gondolatait pedig Fülöp Zoltán, a Csíki Játékszín Jászai Mari-díjas művésze tolmácsolta. A továbbiakban többször elhangzott: Áron püspök sorsa összefonódott népe sorsával. Ennek szép szentegyházi jelképe, hogy a tavaly felavatott, szintén Túri Török Tibor által készített, a román betörés áldozatainak emléket állító plakettet és a vasárnap leleplezett Márton Áron-emlékjelet egyazon sziklából való kőbe ágyazták – a plébániatemplom bejáratának jobb, illetve bal oldalán helyezkednek el. A Mihály Józsefnek és Katona Csabának a művésszel ápolt barátságából eredő domborművet Molnár Tibor polgármester és Buzogány Mózes kőfaragó leplezte le. Koncsag László helyi plébános áldáskérelmében erőt esdett a helytálláshoz, a munka vállalásához és hitünk megvallásához. Végül Benedek Szilárd tárogatómuzsikája mellett helyezték el az ünneplők az emlékezés koszorúit. A művelődési házban Nagy Zoltán székelyudvarhelyi mérnök, vallástanár, A Hegy című Márton Áron-dokumentum-összeállítás alkotója olyan részeket mutatott be, amelyek a püspök szülőföld-szeretetére, kereszthordozásának erőforrásaira fókuszáltak. A vallomások, Márton püspök hangja meghatotta a részvevőket, majd derűs pillanatokat szereztek azok a megnyilatkozások, amelyek legendás humoráról vallottak. A megemlékezés szeretetvendégséggel és beszélgetéssel ért véget. Molnár Melinda / Székelyhon.ro 2017. szeptember 8.KÜLDETÉST TELJESÍTENEK – ÉREZNÜNK KELL, HOGY ÖSSZETARTOZUNKA Magyar Állami Operaház Sepsiszentgyörgyön kezdődő, Kárpát – Haza elnevezésű turnéjáról és az általuk bemutatásra kerülő előadásokról tartott hétfőn sajtótájékoztatót Ókovács Szilveszter, az intézmény főigazgatója. A Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében lezajlott, háttér információkban gazdag esemény szervezője és házigazdája Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi fiókjának igazgatója volt. A két intézményvezető kötetlen beszélgetése során többek között megtudhattuk, hogy a nagyszabású, első szakaszában Sepsiszentgyörgyöt, Csíkszeredát, Székelyudvarhelyt, Marosvásárhelyt, Nagyváradot, Temesvárt, Aradot és Kolozsvárt érintő turnéra, az Operaház várhatóan csaknem másfél évig tartó felújítása teremtett alkalmat. Ez nem azt jelenti azonban, hogy a munkálatok elvégzése után nem fognak az elszakított területekre ellátogatni. Szándékuk szerint ugyanis ettől kezdve erre rendszeresen sort fognak keríteni, hiszen minden magyar embernek szüksége és joga van arra, hogy a nemzethez tartozónak érezze magát. Ehhez pedig egy megfelelően kiválasztott opera, vagy balett előadás is hathatósan hozzájárul. Nem véletlen tehát, hogy Erkel Ferenc 1844-ben, a reformkor tetőpontján komponált hazafias műve, a Hunyadi László bemutatása mellett döntöttek, mely bemutatója óta megszakítás nélkül a magyar repertoár megbecsült darabja. Kárpát- medence szerte nagyszabású, igazi kulturális esemény számba menő fellépéseket terveznek a magyar közösségek számára, de nem csak. Szellemi élményben szeretnék ugyanis részesíteni az illető országokban számbeli többségben élő nemzetek tagjait is, ezért az előadásokat a megfelelő nyelven feliratozzák. Céljaik megvalósítása érdekében pedig nem spórolnak sem az erre ráfordított idővel, sem a személyzet létszámával, vagy kellékek mennyiségével, így a pénzzel sem, amint ezt a mostani fellépéssorozat számadatai is tükrözik. Így a Magyar Állami Operaház, a Magyar Nemzeti Balett, az Opera Zenekar és az Opera Kórus 380 művészét, munkatársát és felszerelését tizenkét kamion és kilenc autóbusz szállítja. Ekkora tömeg és nagy mennyiségű kellék mozgatása és elhelyezése azonban a jó szándékon, valamint szervezésen kívül őszinte fogadókészséget is feltételez a házigazdák részéről, melyben a főigazgató tájékoztatása szerint egyetlen helyszínen sem szenvedtek hiányt. Kiderült továbbá, hogy a szereplők számára nehézséget okoz a megszokottól eltérő színpadi környezet. Az előadások színvonalának és hatásfokának a szempontjából pedig a sportcsarnokok akusztikája is, ugyanis érthető módon nem operaelőadások megtartására tervezték ezeket. A megfelelő technika alkalmazásával természetesen mindezt lehet kedvező irányba befolyásolni, viszont ennek eredménye csak az előadás során fog megmutatkozni. Bíznak azonban Istennek a turnén lévő áldásában, melyet az előkészítés során már többször megtapasztaltak. A főigazgató véleménye szerint ugyanakkor az anyaországból magukkal hozott adni akarás, valamint a közönségben élő együvé tartozás érzésének találkozásából és összefonódásából csakis kölcsönös öröm és a közös jövőt pozitív módon meghatározó élmény születhet. Bedő Zoltán / Erdély.ma 2017. szeptember 13.Két háromszéki személyiséget tüntettek kiÉrtékőrzők köreinkben Két háromszéki személyiség is magyar állami kitüntetésben részesült: Deák Gyula Levente, a Háromszék Táncegyüttes igazgatója, a Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnöke Magyar Arany Érdemkeresztet vehetett át, Kiss Jenő, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár volt igazgatója,(képünkön), a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének alapítója és tiszteletbeli elnöke a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. Az Áder János köztársasági elnök által az augusztus 20-i magyar nemzeti ünnep alkalmából adományozott állami kitüntetéseket tegnap 18 órától a csíkszeredai Lázár-házban adták át. A népzene és néptánc hű szolgája Deák Gyula Levente részére az erdélyi táncházmozgalom aktív tagjaként a népzene- és néptánchagyományok továbbadása érdekében végzett sokrétű értékőrző tevékenysége elismeréseként adományozta Magyarország elnöke a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést. Nagy megtiszteltetés ez, melyről az érintett saját bevallása szerint késéssel ugyan, de annál nagyobb örömmel értesült. Odaítélése ugyanis a személyes elégtételen kívül a határon túl rekedt magyar közösségekre és azok értékeire való állami odafigyelést is jelzi. Deák Gyula Levente 1959. május 10-én született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a helyi Bolyai Farkas Líceumban végezte, majd a korszak szokást teremtő kényszerének hatására, a Kolozsvári Mechanika Tanszék gépészmérnöki karára felvételizett. A kommunista hatalom ugyanis nem részesítette sem erkölcsi, sem anyagi megbecsülésben a humán értelmiséget. Új állomáshelyére a népi kultúra iránti érdeklődését is magával hozta, és állandó résztvevője, valamint egyik meghatározó alakja lett a kincses városban Kallós Zoltán nevével fémjelzett táncházmozgalomnak. Így érthető módon az egyetem elvégzése és a kézdivásárhelyi Csavargyárba történt kihelyezése után azonnal bekapcsolódott a város kulturális életébe. Tagja lett az itt működő Népszínháznak, és 1985-ben újraalapította az időközben megszűnt táncházat, melynek 1990-ig szervezője és oktatója volt. 1986-ban pedig átvette a Csavargyár műkedvelő néptáncegyüttesének vezetését, ahol oktató, koreográfus és táncosaként, valamint az előadások szervezőjeként dolgozott. Kovászna Megye Tanácsa és Kovászna Megye Művelődési Felügyelősége 1990 tavaszán kérte fel az újonnan megalapított Háromszék Állami Népi Együttes igazgatói tisztjének betöltésére, melyet elfogadott és azóta is sikeresen lát el. Vezetésével az évek során a társulat meg- és felmutatta az Erdélyben élő etnikumok népzenéjének és táncának értékeit, széles tömegeket döbbentve rá ezek varázsára. Megőrzésüket és továbbadásukat pedig egy sajátos, a folklór hagyományait a színház eszköztárával ötvöző nyelvezet és megjelenítés kialakításával szeretné elérni. Ennek jegyében pedig olyan értékes előadások születtek, mint a Vérnász, Táncbeszéd, Csávási ballada, Böjttől Böjtig, A banda, Száz évig, Tékozló fiú, Csipkerózsika, Gábor Áron vagy az Erdély-menyegző. Ezek szakmai és közönségsikerei pedig azt bizonyítják, hogy ilyen irányú fáradozásuk nem volt hiábavaló. A felsoroltakon kívül a népzene- és néptáncmozgalom támogatására 1992 nyarán Sepsiszentgyörgyön létrehozta a Lajtha László Alapítványt, melynek elnöki tisztét 2017-ig töltötte be. Ugyanakkor 2004-től a Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnökeként is népzenénk és néptáncunk életben tartásán és átörökítésén munkálkodik. Az 1991 óta évi rendszerességgel szervezett sepsiszentgyörgyi Népzene- és néptánctalálkozók léte és sikeres lebonyolítása is az említett alapítványnak, valamint a Háromszék Táncegyüttesnek köszönhető. Könyvvel, könyvért vívott csaták után Kiss Jenő Sepsiszentgyörgy ismert közéleti személyisége és kultúréletének egyik főszereplője volt évtizedeken át könyvtárigazgatói minőségében. A Romániai Magyar Könyvtáros Egyesületnek alapító tagját és tiszteletbeli elnökét tegnap a csíkszeredai konzulátuson az Áder János államelnök által adományozott Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki. – A laudációt félretéve Ön mit tekint érdemének a pályafutásából? Ilyenkor nehezen megnyert csaták szoktak az ember eszébe jutni…. – Nézze, én úgy tekintek erre a díjra, mint ami egy cselekvő közösségnek szól, mert egyedül ötletelhet az ember, de ha nincsen, aki melléáll, akkor semmi sem sikerül. Dehát nem adhatják a díjat 10-20 embernek, hát nekem adták. Ettől eltekintve, a Romániai Magyar Könyvtáros Egyesület létrehozása jó dolog volt, hogy ma is létezik még inkább, de már a kollégák viszik tovább, én csak a bojt vagyok az ostoron. A Mikes Egyesület keretében belül is, amikor az önkormányzatok még szegények voltak, és nem is nagyon exponálták magukat, a szoborállításokhoz elég nehéz volt közadakozásból beszerezni a bronzot, rezet. Gyári perselyeket, kilincseket hoztak, a szárazajtai emlékműhöz a munkások saját kincsnek tekintett, eldugott, eltemetett bazaltoszlopokkal járultak hozzá. Nagyon jól együttműködtünk, egymás kezére dolgoztunk Sylvester Lajossal azokban az években… – A kommunista érában vagy a forradalom után voltak nagyobb sikerélményei? – Voltak a régi rendszerben is olyan jó író-olvasó találkozók, ahol még őszinte emberi szavakat lehetett hallani, persze úgy, hogy mindenki megtanulta azt a nyelvet, amelyen ezt el lehetett mondani. Sokat köszönhetek Domokos Gézának, a Kriterionnál megjelent könyvek hazai szerzői közül szinte mindenkit vendégül láttunk. Egyszer azonban, Imreh István A rendtartó székely falu című könyvének bemutatóján felállt egy ember, és miközben ott jegyzetelt a teremben a szekus kisasszony, kerek-perec rákérdezett: Mondja meg egyenesen, kik voltak itt hamarabb, mi vagy ők? Szerencsére Imreh István nagyon diplomatikus választ adott, nem lett botrány a dologból. – Egy két évvel ezelőtti vitaindítójában nagyon sok elvárást fogalmazott meg a politikai képviseletünkkel szemben a könyvtárosok és a szakma érdekében. Mi valósult meg ezekből? – Nem sok. A gyűjtőkönyvtár megvalósítása elindult, ezt a Kovászna megyei könyvtár vállalta fel, de az például nem, hogy fizetett munkatársai legyenek a RMKE-nek, ezek hiányában pedig nem haladt a dolog. Amikor a Szabó Zsolt szerkesztette Művelődés folyóirat melléklete, a Könyvesház még megjelent, ebben próbáltam összesíteni a kiadványokat, de borzasztó nehezen ment, többek között azért is, mert néhol (például Szatmáron) nem jó szemmel nézték a magyar könyvtárosok ténykedését, aztán pedig rohanó világban élünk, önkéntesen és ingyen már nem sokat dolgoznak az emberek. – Nyolc éve nyugdíjas. Mik az elégtételei mostanában? – Elsősorban hogy vagyok és normális életet tudtam élni. Hogy sok-sok mindent el tudtam olvasni, amit addig nem. Már nem keresem, hogy miért, egyszerűen, mert kíváncsi vagyok. – Mert korábban bizonyos céllal olvasott? – Könyvtárosként is mindenevő voltam, de nyilván kötelességből is olvastam, mert elvártam a kollégáktól is, hogy ismerjék az újdonságokat. Most már ők ajánlanak nekem írókat és olvasnivalót, így ismertem meg Tompa Andreát például. – És mit olvas? Mi foglalkoztatja? – Bibó Istvánt, kicsit megkésve ugyan. Ragyogó tanulmányát – Az európai kultúra értelme – kétszer is elolvastam, nagyon jó dolog, hogy már hozzáférhető. Azon kívül a könyvtár és a könyv sorsa foglalkoztat, természetesen. Nem vagyok optimista e tekintetben. Ilyés Gyula mondja, hogy „a művelődés értékei el tudnak süllyedni, mint a kalózok kincsei a tengerben”. Dehát a Nyugat folyóirat jó korszakaiban is 500 példányban jelent meg. A könyvkiadás pedig még ma is biznisz. Talán még nincs itt a vég. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. szeptember 15.Százhúsz éve lesz annak szeptember 19-én, hogy Farkaslakán megszületett Tamási Áron. A szülőfalu méltó módon emlékezik meg az eseményről. Az alábbiakban Balázsi Dénes nyugalmazott tanár tesz kísérletet arra, hogy párhuzamot vonjon a székely írók életpályája közöttNem a Bolyai-tételt akarom megcáfolni, de nem is magyarázni szándékozom. Valahol olvastam, hogy a Mars holdjai szinkron pályákon keringenek, és sohasem találkoznak egymással – Isten őrizz! Nem ütköznek össze, de az én égitestem, amelyik nem is bolygó tulajdonképpen, pedig „bujdosó székelynek” emlegették valakik egykoron. Szerintem Csillag az, álló csillag. Csillag, az eszmények csillaga: a székely föld és népe. A bolygói a székely írók a világ népeinek szellemi égboltján. Azon írók, akik Csillaguk körül fáradhatatlanul róják, szinkronban párhuzamos pályáikat, Csillaguk vonzásköréből nem tudnak kiszakadni, mert nem is akarnak. (Néha, rendhagyóan, közelítenek is egymáshoz, néha integetnek is biztatván, lelkesítve egymást. De sem az euklideszi síkmértan párhuzamossági törvénye, sem a Bolyai-féle hiperbolikus geometria nem engedte meg nekik, hogy kitérjenek a végtelen felé rohanó pályájukból, hogy találkozzanak a végtelenben, mert emberi sorsukat, emberi törvények alakították, amelyekbe ritkán avatkoztak bele az égiek.) A hazájából kirekesztett Mikes Kelement a „Zágon felé mutató halovány csillag” egyre fogyó reménysége éltette Rodostóban. Kőrösi Csoma Sándor a világ tetején közelebb érezte magát a magyarok csillagához, mint valaha is bárki más. Benedek Eleket hazahívták Budapestről az erdővidéki eget beborító kisebbségi sors felhői közt bujkáló sápadt székely csillagok. Tamási Áront az „erdélyi csillagok” hívták haza, hogy a megbékélés és az otthonkeresés vágyától kínzott Ábelét révbe juttassa világjáró eposzában. A világot romba döntő, önpusztító háborúból kiábrándult Nyirő Józsefet, az elveszített otthont sirató, világgá üldözött székely apostolt önvizsgálatra szólította fel a magyarok csillaga: Íme, az emberek! – hol a humánum, „kultúrnemzetek”? Tamási Áron, Nyirő József és Ignácz Rózsa párhuzamos pályáiról szeretnék egy pár szót szólni. Sem a geometria tételeivel, sem az irodalom okosainak alapos megállapításaival nem perelek, csak a magam szerény olvasgatásaim alkalmával született észrevételeivel bátorkodnék előhozakodni, hogy esetleg árnyaltabbá tegyem szellemi égboltunkon a „bolygók” járását. Nyirő József–Tamási Áron, „atya-fiúi”, majd írótársi-baráti, aztán vetélytársi viszonyuk jól ismert. Mindketten emlékeznek erre pályáikról írt vallomásaikban. Azonos felhajtóerő röpítette pályára, hogy aztán párhuzamosan hol közelebb, hol egymástól is eltávolodva róják köreiket közös csillaguk – a székely nép sorsa – körül. „De Nyirőről kialakított véleménye sem a vetélytársnak szólt, mint némelyek gyanították. Tamási nyíltan bevallotta egyszer, hogy valaha Nyirőtől tanult »székely öntudatot«.” (Z. Szalai Sándor: Hit a harcban, remény a bajban, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 160–163.) Íme egy másik példa a majdnem szinkronban megtett párhuzamos körökre. Ignácz Rózsa, akárcsak Tamási Áron (Mikes Kelemen és Székely legény levelei Amerikából – riport) Mikestől indul, amikor a rodostói bujdosó sajgó fájdalmait eleveníti fel regényében (Hazájából kirekesztve). Tamási Áron az ezermester forradalmár, Gábor Áron szellemét idézi, a jelenkor lelkesítésére, Ignácz Rózsa Kovászna környéke, a szülőföldje üzenetére indul el, mint hajdani elődje, Csoma Sándor, akit a tibeti lámakolostor csöndjében a távoli haza harangjainak hívó szava és az ősök küldő parancsa indított el kutató és alkotó útjára. Ignácz Rózsa is így indult el Moldovába a hazátlan csángók kutatására (Született Moldovában, Anyanyelve magyar, Keleti magyarok nyomában – regények). Nem a hadak útja legendás ködében, az idők és terek felett száguldó Csaba királyfi vitézeit, hanem a Kárpátok ölelő karjainak mindennapi szorításába rekedt maroknyi ember sorsát idézi regényeiben Ignácz Rózsa. Azok alakját eleveníti fel, akik makacs kitartással és tántoríthatatlan reménységgel élik az egyáltalán nem romantikus históriai, rideg hétköznapjaikat. Azt hiszem, hogy kevésbé ismertek Ignácz Rózsa és Tamási Áron párhuzamos alkotói és életpályáinak közelítései. Az író- és színművésznő Ignácz Rózsa nem titkolta baráti érzelmeit és íróbaráti törekvéseit, amit Tamási Áron ugyan nem nevesített, de hasonló élményeket idéz. (Tamási Áron: Vadrózsa ága, Kaláka Könyvek, Háromszék Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy 1997. 51. és 75–85. o.) Legendává szépült Tamási Áron Ignácz Rózsával való első kolozsvári találkozása. Erről az idillről hihetően számol be az írónő önéletrajzi regényében. (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 124–127.; 235–237.) „Ekkoriban képkiállítás mindig csak van Kolozsváron. Belépti díjat nem szedtek. Ingyen lehetett gyönyörködni. Az úttal nem éppen hatalmas erejű Nagy István képkiállítása az, amit a református teológia dísztermében rendeznek. Csak a szelíd színekkel dolgozó, falusi életképeket festő Gruzda Jánosé. A nap besüt az ablakon, és még aranylóbbá festi azt a szénaboglyát, amit régen látott szülőfalumba hívó nosztalgiával bámulok. A többi képre jóformán rá sem pillantottam. Álltam a boglyás képe előtt koromfekete egyenkötényemben. 245-ös számú, református diáklány. – Úgy látom, tetszik magának? – szólított meg… – Nekem igen – mondtam –, ez a szalmakazal. Ő állt ott mellettem, s egyet hallgatott. Majd: – Szép idő van. – Süt a nap – feleltem. – Sétálni szokott-e? Hát erre mit feleljek? Csak álltam. Láthatja, hogy nem sétáláshoz szokott ember áll Mellette, mellén a 245-ös iskolai rendszámmal. – Fiúkkal nem szabad. – Engem legénynek gondola-e? – Tőlem lehet házas is. – Akkor sétáljunk együtt. S már mentünk is lefelé a lépcsőn. A bal oldalamon ment, mint egy – fiú. Hosszú hallgatás után azt mondta: hazakísér. – Hol lakik? – Én a Heltai utcában. Strada Cipariu trei. – Jól ejti a román szavakat. – Muszáj. – Gyors járása van – mondta. – Kell siessek tanulni – mondtam. – Azt úgy mondják helyesen: sietnem kell. De ne kelljen. Nem szeret sétálni – fiúkkal? – Engem még sohasem szólítottak le, csak úgy. – Örvendek, hogy az első lehetek. Kifogytunk a témából. S már a román operán is túl, a Kisparknál jártunk. Ő kissé szorosan jött mellettem; én egyre a házfalak felé húzódtam. Mi lesz, ha meglát valami tanárféle egy ilyen bácsinak fiatal, fiúnak öreg, kedves férfival? – Magát hogy hívják? – kérdezte egyszerte csak. Mondtam. – Engem Áronnak. Tamási a vezetéknevem. – Úgy, mint Tamási Áron? Nevetett. Olvastam én már akkor a Lélekindulást, Tamási novelláskötetét, még a Tizenegy című antológiába is belenéztem. Abban is volt Tamási-írás. A Tizenegyet sokadik ideálom, távoli rokonom, Jancsó Béla is szerkesztette, azt a könyvet nem a Tamási-novella miatt forgattam. De tudtam már róla, hallottam is: nemrégen érkezett haza Amerikából, a feleségét Erzsikének hívják, ritka szép nő. Hogy ez a férfi maga Tamási Áron? – Maga házas létire csak úgy megszólongatja az idegen leányokat? – kérdeztem végre. – Én igen a kedveseket. S maga nem idegen. Akartam volna valami hasonló mélyértelmű-nagyszerűt felelni? Hogy ő sem idegen nekem, és az ilyen furcsa, hogy ő engem kedvesnek mond. De több szóra nem telt. A lakásom elé érkeztünk. Az ablak alatt házigazdám fiának, az ugyancsak hetedikes Bandinak alakja komorlott. Láttára el sem búcsúztam első leszólítómtól, hogy szívesen sétálna velem máskor is. Csak besuvadtam a nagy zöld kapun… Évek múltán jutott eszembe, hogy akkor, azon a képkiállításon én voltam az egyetlen ifjú néző. Áron azért szólított le. Úgy ismertem meg későbben, mint aki mindig is fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi. Jó barátsággá évtized múlva vált ismeretségünk, s tartott Áron haláláig. A kolozsvári megismerkedés után másodjára csak már szegedi színésznő koromban találkoztam vele. Az Ipartestület székházában rendezett közös előadásunkon, mindjárt a pódiumon.” „Én vihettem Szegeden először közönség elé népverseket: Az Ipartestület Székházában tartott esten balladákat, Kriza gyűjtötte románcokat…” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 237. o.) „Az erdélyi írók Szegedre látogató csoportját, élükön Tamási Áronnal, ugyancsak a Szegedi Fiatalok fogadták lelkesen. Az ő ajánlásukra szerepeltem az erdélyi íróknak néhány Kriza-verssel magam is. Hogy csíki székely szőttes rokolyában, piros-fekete »magyargyászosban« látott viszont Tamási Áron, s hogy hazait hallhatott tőlem, testvérien megölelt: – Örvendek, hogy ilyen jól csinálja. Ezt a munkát folytatni kell”. (Ignácz Rózsa, 237–238.) Erről a szegedi találkozásról nem emlékezik meg Tamási, de A székely Kék madarászokról című írásában elmondja, hogy a Cifra szőttes nevű színpadi kísérlet előkészítése és bemutatásai alkalmával találkoztak Budapesten (Valószínű azután Szegeden is – megj. B. D.): „Ezt a Cifra szőttest két székely származású, de Budapesten élő színész kerítette össze, név szerint Ignácz Rózsi (!) és Köpeczi Boócz Lajos, mindketten a Kamara Színháznál szolgáltak akkor, s a buzgalmuk igazán mohó volt, a míg egy vasárnap délelőtt le nem zajlott a Cifra szőttes… A műsor első felét két jelenet tette… A balladák csupán színpadi cérnákkal voltak összefűzve… A stilizált színpadon… A megjátszás eszköze néhány mozdulaton kívül csupán szó volt, illetőleg elmondás… A második jelenet már sokkal színesebb és elevenebb volt. Epizódokat láttunk a falusi ifjúság köréből, s ezek az epizódok eredeti székely népdalok és tréfás mondások ruhájában játszódtak le… A második félidőben Szentimrei Jenőnek egy Síratóban c. egy felvonásos darabját és nekem egy Görgeteg c. jelenetemet játszották el… Az enyém egy háború elleni fintor volt csupán, egy székely népmese ötletéből átírva, s ahogyan megállapítottam, elég rosszul… Ez volt tehát a Cifra szőttes, amelyet olyan hamarosan elviseltünk.” A kevésbé sikerült, majd javított előadást vidékre is (Lásd Szeged! – megj. B. D.) elvitték. (Tamási Áron: Tiszta beszéd, Publicisztikai írások 1923–1940, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1981. 160–164.) A régi megismerkedésből és az újabb találkozásokból barátság és gyümölcsöző alkotói-művészi együttműködés lett. „Romániában élő magyar írók egyre gyakrabban jártak Pesten ebben az időben; tudtommal egyik sem ajánlotta színdarabját Alapynak. Pénztelenebb napjainkban ugyancsak az Andrássy úton található Trattner-féle vendéglőben szoktunk találkozni; ott 1932–33-ban még mindig 50 fillérért adtak már egy háromfogásos igen jó ebédet. Ha telt rá – néha telt, a Rákóczi úti Metropolban flekkeneztünk Romániából fellátogatott íróbarátokkal. Sűrűn Szántó Györggyel, feleségével és Tamási Áronékkal. Nem tudom biztosan, mikortól kezdve, velünk járt Tamási második felesége, Magda is, kinek nevéből lett Magdó Tamási nem egy művében, és úgy hívtuk őt magánbeszélgetéseinkben is.” (Lásd az Énekesmadár szereplőit! – megj. B. D.). „Metropolbeli flekkenezés közben kezdtük Áront Köpeczi Boócz Lajossal rábeszélni, hogy darabot írjon nekünk. Mondtuk, hogy Cifra szőttes címen tervezett műsorunkkal a pódiumakciókat akarjuk »újjáteremteni«. Az Isten veled kapuzábéban az lesz az újdonság, hogy egy akárhol lévő, de példaképpen székely faluban olyan népversekből, szólás-mondásokból, igazi népdalokból kerekedik egy esemény, mozgalmas falusi életkép, amelyhez egyetlen szót sem költünk hozzá… És mondtuk, egyre mondtuk a találó példákat Áronnak… Kodály gyűjtötte, lejegyezte dalokkal és maga szerezte összekötő zenével Laurisin Miklós kíséri ezt a darabot… Az első számunk nem a Kapuzábé lesz; a Kapuzábé zenés, sok humorral is tele műsorszámnak ígérkezik, és tulajdonképpen stilizálás. Kissé jelképes is. Ez csak az indulás, Áron, kérem… Újat is szeretnénk! Igazán újat. A Kapuzábé csak tapogatózás az új stilizálás felé. Hát ez a tervünk nagyjából. – A kiindulás jó – mondta Áron. – De az egész népi színjátszás szintjét meg kell emelni. A népmesei-népköltészeti anyagot a mához s azon túl a mindig időszerűhöz vinni. Éppen ezt vártuk tőle. Megígérte: ír nekünk egy egyfelvonásost. A tervezett darab ötletéről az Opera kávéházban kezdett beszélni, először csak annyit, hogy alapul egy népmesegyűjteményünkben egyedülálló mesét talált: A huszár és a szolgáló-t… Tamási Áron első bemutatott színdarabja abból a kurta, se füle se farka meséből született. Tamási ezt a nevet adta neki: Görgeteg. (Háború ellen lázító dráma! – megj. B. D.)… Tamási Áron nemcsak egy népmesét emelt meg, dramatizált a Görgetegben, hanem annak zárósoraival, az eredeti, háborúellenes székely népverssel a mi kiindulásunkhoz kanyarodott vissza – persze magasabb szinten, mint mi… Ez volt életem első szerepe, mit egyenesen nekem írt, s éppen az író, aki hozzám, egykori, ismeretlen kolozsvári zsenge leányzóhoz magától s azzal a hozzá rokonító mondással közeledett, hogy: »maga nekem nem idegen«… A szerző, Tamási sikeréről azt mondatja akkor a nézők egyikével (Hlatkay Endre rádiós): – Most kezdődik az új Magyar drámaírás! Az egész műsor ugyan nem hozott sokat a színészek konyhájára, de Tamási darabjáról és a műsor színrevivőiről a legnagyobb elismeréssel írtak: – Tamási Áron lesz a népmeséből jelképpé absztrahált dráma Bartókja.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 241–252.) Ezt a jóslást az Énekesmadár remekmű előhírnökének tartom (megj. – B. D.) „Tamási Áron Görgetegét eltemette a magánszínházi csetepaték indította nem éppen »görgeteg«, csak az értelmetlen színházi torzsalkodás… Tamási Áronnal kötött barátságunkat az a régi »kudarc« – a Görgetegé – csöppet sem gyöngítette. Mikor már nem remélt »vagy nem is akart« azon a csapáson továbbhaladni, amit a drámaírás terén a Görgeteggel vágott volna, és másféle, jelképes-költői darabot írt: az Énekes madarat, abban is nekem szánta a gonoszabbik vénleánynak, Reginának a szerepét. Van is ebből a munkából egy tintaírásával át- meg átjavított nyomtatott példányom. Nem játszhattam az Énekes madárban. (Annak első pesti bemutatásakor más fontos szerep előtt állt: gyereket várt, 1935-ben Ádámot várta, első férjétől, Makkai Jánostól – megj. B. D.)… Hosszú távollét után, 1936-ban jutottam végre Kolozsvárra. Áronnal úgy egyheti kényszerű elvonulásom után találkozhattam össze. Akkor ő abban a hitében, hogy csakis színészkedés miatt mentem haza, azzal fogadott, hogy: – Haza kell jönnie – mondta –, segítenie kell az új színjátszás létrehozásában. Férjnél voltam, éppen fél évet töltött kisfiam. Magyar állampolgár lettem, már nyolc éve Pestre gyökereztem. Áron tréfásan, de szokott komolykodó arccal mondta: – Ne távozzék! A román állampolgárságot könnyen visszaszerezheti. Ha az kell hozzá, valamelyikünk feleségül veszi. Nem volt szándékomban odahagyni pesti családomat. Áron nem állhatta akkori férjemet, s erről furcsán-rossz hasonlatot mondott: – Maguk nem találnak együvé. Egy bivalyat s egy repülőgépet hogy lehessen egy igába fogni? Máig sem tudom, férjemet gondolta-e sárban cammogó bivalynak, s engem száguldó repülőgépnek, vagy éppen fordítva? Vagy csak egy jó cifrát akart nekem hangjában elég nagy nehezteléssel mondani?” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon. 273–274.) Ignácz Rózsa Tamási Áront – nemcsak az írótársat, de az embert, a barátot is – jól ismerte. A már idézett idillben találó portrét festett jövendőbeli barátjáról: „…egy fiatalember. Fél fejjel magasabb nálam. (Én sem vagyok kicsi). Nem fiú, mert már ember, fekete a haja, és le s fel hullámzik a hangja. Olyan formán, mint ahogyan odahaza beszélnek, csak sokkal kurtábbra fogja a szót, mint mi, hosszasan, elnyújtott-éneklősen beszélő háromszékiek. A homloka magos; a feje csúcsos, mint a megkontyolt tetejű székely házaké. A nap süt-e rá vagy más okból – mosolygós még a szép, tiszta sötét ruhája is. Olyan kedvesen huncut forma a lebernyeges szemhéja nyílásán kinevető tekintete, hogy szinte: szép”… „fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi” (I. m. 125–127.) „Nem volt »konty« a fején, mint Tamásinak...” (I. m. 144.) (Áprily Lajoshoz hasonlítja – megj. B. D). Tamási Áron és Ignácz Rózsa párhuzamos pályákon köröztek. Párhuzamos pályáikon a röpítő energiájuk a székely nép és az anyanyelv határtalan szeretete és a magyarság sorsa iránti váteszi felelősségtudatuk. Egymással a kölcsönös tisztelet és a legnagyobb elismerés hullámhosszán kommunikáltak egész életük folyamán: „Több erdélyi tárgyú könyv jelent meg akkorig már. S nemcsak irredenta fércművek. Nemcsak a havasok tövében élő, vergődő székelységről szóló írások (mint a Nyirő Józseféi). Forgott már Pesten olyan erdélyi tárgyú remekmű is, mint Tamási Ábel a rengetegben-je.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 280–281.) A megfutott földi élet bár véges, de az írói életmű az alkotói pályán teljesedik kerek egésszé, amikor a bölcsőtől elindult vándor utolsó földi kívánsága abban teljesül, hogy bár a koporsóban, de visszatérhet a szülőföldjére. Tamásinál ez sikerült, teste ott nyert végső nyugodalmat a két cserefa lombos árnya alatt, ahonnan, pár lépésre ezektől, elindult volt egykoron a bagoly jelkép rejtélyének megfejtése útján. A kör bezárult, azoké lett az író lelke is, akikből vétetett, „Ábel népéé”, így talált otthonra. Ignácz Rózsa is megjárta a „hadak útját”. Vallomása szerint a vándor székely keserveit ő is megélte: „Mikor szegedi színészkoromban Tamási Áronék mellett álltam a dobogón, s mosolyt fakasztó székely népverseket mondtam, akkor érkeztem magamhoz – haza? »Többségi« magyarrá akkor lettem, mikor anyámmal együtt a kötelező állampolgári esküt letettük a derekára nemzeti színű átalkötőt tett pesti alpolgármester úr előtt. Érzésvilágomban, mert erdélyi gyökereimtől eltéphetetlenül, attól tartok, már holtamig kisebbségi magyar maradtam. A »menekült«, az »emigráns« bélyeget nem tűrhettem magamon soha.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 186.) Volt olyan szakasza Ignácz Rózsa életének, hogy keserűen írta le: „Két hazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély és Magyarország közözött” (Ignácz Rózsa: Levelek Erdélyből). Születésének 100. és halálának 30. évfordulóján mellszoborral tisztelgett Kovászna város hagyományait tisztelő népe Ignácz Rózsa színésznő, író és műfordító emléke előtt. Megfáradt és megtört teste nem térhetett haza a csillaggá énekelt szülőföldre, mint Tamási Ároné. Ignácz Rózsa porhüvelye ugyan a tágabb értelemben vett magyar haza – „haza a magasban!” – fővárosában, Budapesten pihen, de Jókai Anna írónő szerint „Ignácz Rózsa nem halt meg, csak levetette a fizikaiságot”. Ikerpályáján tovább emelkedik, szinkronban, géniusza erdélyi küldetésű vátesz-testvérek párhuzamos pályáinak egyikén – boldogan fogadva a késői elismerést. (Makkai Ádám: Ignácz Rózsa helye a magyar irodalomban, In. Korunk 2004. december) Tamási Áron születésének 120. és halálának 60. évfordulóján a szülőföldjét éteri magasba emelő íróról, „vándor székelyről” „erdélyi csillagról”, aki ma is fényesen ragyog társai közt a magyar szellemóriások egén, egyik monográfusával együtt mondhatjuk el: „Az úti cél nem más, mint – az emberi sors jófelé egyengetésével – a szellemi magaslat elérése: amit lelkünkbe fogadunk, az a miénk. A »fény« és a »a föld«, s ez utóbbin kell megvetni a lábunk. Tamásié ez a föld és fény, és övé minden embere, akiknek jövőjét aggodalommal kémleli” (Z. Szalai Sándor: „Hit a harcban, remény a bajban”. Pályakép Tamási Áronról, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 162.) Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. szeptember 26.Minden generációból a legjobbat hozzák kiA cserkészet nevel, és halálig tart Október 7-én ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a kézdivásárhelyi 34-es Számú Gábor Áron Cserkészcsapat, aminek apropóján dr. Kerekes László plébánost, cserkészparancsnokot kérdeztük a csapat múltjáról, jelenéről, jövőjéről. – Miként került kapcsolatba a cserkészettel? – Külföldi tanulmányaim alkalmával kerültem kapcsolatba a cserkészettel. 1992-ben, amikor kiküldtek ösztöndíjjal Kanadába, Ottawában az ott élő magyarság körében vettem észre, hogy milyen fenntartó és éltető ereje van a cserkészetnek. Én is beiratkoztam a vezetőképzőbe, és ’94-ben le is tettem a cserkészparancsnoki vizsgát. Ez idő alatt megtanultam, hogy ha a cserkészet nem is gátolja meg a magyarság asszimilációját, azért sokkal felelősségteljesebb embereket nevel. – Miként indította újra a kézdivásárhelyi cserkészetet? – 2004-ben kerültem Kézdivásárhelyre, ahol már 1992-től egy virágzó cserkészcsapat működött, és amely később, vezetőhiány miatt szüneteltette tevékenységét. Amikor idejöttem, felkértem a régi vezetőket, hogy segítsenek, indítsuk újra a cserkészcsapatot, de mindenki a munkára, családra hivatkozva vonakodott, mígnem jelentkezett Bíró Zsuzsanna csapatvezetőnek, aki azelőtt őrsvezető volt, és csapatparancsnok híján én is vállaltam tisztséget. Szinte a nulláról kellett elkezdeni mindent. Az első pár év, amíg a csapat fejlődött, nehézkesen telt el. Emlékszem, 2007-ben egy cserkésztáborban kellett részt vennünk a Vadas-tetőn, ahová teljes konyha kellett, nekünk meg sem szakácsunk, sem edényeink nem voltak. Amikor a többiek megtudták, milyen gondokkal küszködünk, befogadtak minket egy altáborba, és segítettek rajtunk. Később, amikor már megerősödött a csapatunk, a felnőttek, szülők is annyira segítőkészek lettek, hogy arra az időre vettek ki szabadságot, amikor táborozni mentünk. – Hány tagú a cserkészcsapat? – Mivel az újra-beiratkozás szeptemberben zajlik, a tavalyi számok alapján elmondhatom, hogy 230 olyan tagból áll a csapatunk, akik heti rendszerességgel részt vesznek az öt csoportra osztott foglalkozásokon. Itt megjegyezném, hogy mivel a cserkészmozgalom nem tömegmozgalom, a korosztályok szerint osztott csapatokban az őrsöt alkotó 7-8 ember foglalkoztatja a csapatokat. Első osztályostól egészen 70 éves korig vannak cserkészeink. Hiszen a cserkészet az nem heti foglalkoztatás, amit az ember letud, hanem fiatal korától egészen a végsőkig kíséri az illetőt. – Vallásos nevelésben is részesülnek a cserkészek? – A nevelés több szálból tevődik össze. Van, ami a magyarságtudattal, jellemmel, van, ami vallással, etikával stb. foglalkozik, és mindez egy olyan színes egyveleggé alakítja az egészet, hogy a gyerek egy idő után azt veszi észre, hogy evés előtt imádkozik, sokkal udvariasabban beszél, megismeri a csapatmunka lényegét és így tovább. – Problémát jelent-e a csapat számára, ha a tagok – mondjuk – más településre kerülnek, egyetemre mennek stb.? – Ezzel a vándorlással nekünk is szembesülnünk kell, főleg a vezetőket érinti, de a szövetség szintjén folyamatosak a vezetőképzések, így mindig kerülnek, akik továbbviszik a stafétát. És mint már említettem, a cserkészet nem egy olyasmi, amit egy alkalommal letud az ember, így azok, akik már egyetemre mennek, vagy elkerülnek máshova, igyekeznek tartani a kapcsolatot a csapattal, főként az interneten, és ha csak egy napra is, de eljönnek táborba. – Árvák és nehézsorsú gyerekek is vannak a csapatban. Mit jelent számukra ehhez a közösséghez tartozni? – Számukra a cserkészcsapat a családot jelenti. Nem pótcsaládot, hanem a nagybetűs családot. Nagyon sokan nehéz háttérből érkeztek, és itt találták meg a testvéreket, szülőket, akik segítettek a fejlődésükben. Voltak olyan tagok is, akik, amikor idejöttek, nem mertek megszólalni a közösségben, csak néztek maguk elé, önmagukba zárkóztak, de mostanra rendesen kommunikálnak, viccelődnek, csapatban dolgoznak, vagy épp kitartó, becsületes munkások lettek. Ők azok, akiket a csapat felkarolt, akikből kihozták azt az értéket (becsület, tisztelet, udvariasság stb.), amit máshol nem kaphattak meg. – Milyen tapasztalatot szerzett az elmúlt években parancsnokként? – Nagyon érdekes volt megtapasztalni a „generációváltást”, a fejlődést a gyerekek körében. Egyszer kérdeztem valakit, hogy miért nem foglalkozik a cserkészvezetéssel, és miután minden kifogást felsorolt, a végén beismerte: azért, mert ezek a gyerekek nem azok, akik 1990-ben voltak. Mondom neki: igaza van, de ezeket a fiatalokat is kell nevelni, még akkor is, ha egy teljesen másik generáció, mint a régi. Mert valóban a mai fiatalok mások. Vezetők mondják, a ma cserkész fiataljai, akik a digitális korban élnek, mennyire függnek a telefonoktól és más eszközöktől. Számomra pedig pont ez a szép a cserkészetben, hogy az új generációkból is kihozza az értéket, a csapatmunkát, kimozdítani őket a digitális világból. Nem akarok elfogultnak tűnni, de szerintem a cserkészet rendelkezik a legjobb pedagógiai módszerekkel. – Hogyan képzeli el magát és a csapatot 10 év múlva? – Nagyon sokféleképpen el tudom képzelni magamat és a cserkészeket 10 év múlva, és úgy tartom, hogy álmodni szabad, mert abból talán egy nap valóság lesz, sőt meglepőbb, mint képzeltük. Ha csak belegondolok, hogy 2004-ben 28-an voltak a cserkészcsapatban, és mára elértük a 230-as létszámot, akkor érdemes tervezni, dolgozni. Elképzelések pedig vannak, mert sok területet tudnánk érinteni a cserkészeten belül: gondolok itt a sportra, a számítógépes világra, biciklizésre stb. Ám az egyik régi vágyam, hogy felélesszük a regős cserkészetet, ami annyit takar, hogy régebben a cserkészek a falvakat járták, és összegyűjtötték azokat a népi hagyományokat, népdalokat, amik már eltűnőben voltak, vannak. Ezt jó lenne beindítani az elkövetkező években. – Az ünnepségen mivel várják az érdeklődőket? – Az ünnepség szentmisével rajtol a Boldog Özséb-templomban, majd a Vigadóban tea, kávé, sütemény várja a jelenlevőket. Aztán a Vigadó kistermében konferenciákkal, régi cserkészek előadásával, fotókiállítással várunk minden érdeklődőt. Nagy Szabolcs Attila / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. szeptember 30.Kortárs vígjátékok műsoron (Kézdivásárhelyi Városi Színház)Mivel gyakorlati okokból az átlagosnál rosszabb anyagi körülmények között kezdi az új évadot a Kézdivásárhelyi Városi Színház, és emiatt minden lehetséges módon kénytelen növelni saját bevételeit, olyan évadterv meghirdetésével próbál több nézőt színházba csalogatni a színház vezetősége, melyben többnyire kortárs szerzők vígjátékai szerepelnek. A kortárs szerzők és a könnyedebb műfajok iránti érdeklődés már több éve jellemző a kézdivásárhelyi színházra, mondta el lapunknak Kolcsár József igazgató, így csakis ez tűnik járható útnak az intézmény számára, ha meg szeretné tartani közönségét, és közben a mai nyelvezet és mai színpadi eszközök által fiatalos lendületét is szeretné megőrizni. Az intézményvezető kifejtette, a Városi Színház évek óta ugyanazt a pénzösszeget kapja a fenntartótól, de mivel az alapbérek jelentős mértékben növekedtek az elmúlt időszakban, jelenleg semmi pénz nem marad a produkciós költségekre. Anyagi okok miatt az új évad tervezett előadásainak sorrendjét is kénytelen volt úgy alakítani a színház, hogy a saját produkciók nagy részét az évad második felében, a jövő év folyamán mutassák be. Idén újra öt előadást tartalmaz a kézdivásárhelyi színházi bérlet, ezek közül négy kortárs szövegek alapján készül. Elsőként Kiss László egyéni produkcióját láthatja a közönség, melyet Karinthy Frigyes művei nyomán Kolcsár József rendezésében várhatóan novemberben mutatnak be. Ezt követi a szilveszteri vígjáték, Kolcsár József és Lung László Zsolt rendezése, melyre a jókedv garantált, ugyanis Ray Cooney Bigámiája a tavaly nagy sikerrel bemutatott Ketten a neten című darab első része. A tervek szerint jövő februárban kerül sor Jazmina Reza Művészet című kortárs vígjátékának erdélyi ősbemutatójára, a darab rendezését Barabás Árpád, az udvarhelyi színház neves színésze és rendezője vállalta. Daczó Zádor is újra rendez Kézdivásárhelyen, Sławomir Mrożek Özvegyek című abszurd komédiáját a tervek szerint áprilisban mutatják be. Az évad ötödik előadása – a korábbi évadok gyakorlatához hűen – egy vendégjáték: Pierre Barillet–Jean Pierre Grédy A kaktusz virága című darabja a Csíki Játékszín szilveszteri zenés előadásaként készül Kányádi Szilárd rendezésében. Kolcsár József elmondta, az évad során további vendégjátékokat is meghívnak, melyeket kedvezményes jegyárakkal tekinthetnek meg a színház bérletesei. A Gábor Áron-felnőttbérletek ára 50 lej, a diákoknak és nyugdíjasoknak szóló kedvezményes bérletek 40 lejbe kerülnek. Harmincnál több bérlet vásárlása esetén a támogatóknak szóló 30 lejes Toldi-bérletet ajánlja a színház. Azok számára, akik az új évadban is támogatni szeretnék a Kézdivásárhelyi Városi Színházat, idén is meghirdetik a 400 lejes Mecénás-bérletet, mely minden előadásra érvényes, az új bemutatók és felújított produkciók mellett a színház által szervezett vendégjátékokat is beleértve. Az új évad bérletei a Vigadó Művelődési Ház közönségszolgálati irodájában válthatóak ki hétfőtől csütörtökig 8–19, pénteken 8–15 óra között. Érdeklődni lehet a 0267 360 179-es és a 0729 058 197-es telefonszámon. Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. október 7.Ragyogjanak az együttérzés csillagai!Minél több! Hiszen ez jelzi, hogy egyre többen vannak, akik együtt éreznek a nélkülözőkkel. A Gyulafehérvári Caritas szervezet hagyományosan minden év októberében csatlakozik az Egymillió csillag a szegényekért szolidaritási akcióhoz. Idén kilencedik alkalommal gyertyákkal világítanak meg egy-egy közteret, ahol minden egyes égő gyertya a sorsvállalást jelképezi. Az akció lehetőséget teremt mindenki számára, hogy egy-egy gyertya meggyújtásával és ezzel egy időben nyújtott pénzbeli adományával láthatóan is kifejezze: minden nehézség ellenére fontos számára a közösség, és együtt érez a szegény emberekkel. Az Egymillió csillag a szegényekért akció 1998-ban indult Franciaországban, s közel húsz év elteltével a Caritas Europa, a Caritas Internationalis és számos ország Caritas-szervezete – köztük a romániai is – részt vesz a szolidaritási akcióban. A Caritas tavaly 16 helyszínen szervezte meg a gyertyagyújtást több mint 5.300 személy részvételével, a perselyekbe pedig 42.294 lej gyűlt össze. Az adományokból több mint 600 nehéz sorsú család és egyedül élő idős személy részére készítettek élelmiszercsomagokat. Ezzel az adománnyal tették szebbé a karácsonyi ünnepüket. A Gyulafehérvári Caritas célkitűzéseiből adódóan hangsúlyt fektet arra, hogy a mindennapi, a szegénységet, szociális-egészségi problémákat enyhítő programjai mellett hasonló rendezvényekkel is felhívja az emberek figyelmét a nehezebb körülmények között élő embertársakra. Idén október 13-án, pénteken este 6 és 8 óra között több erdélyi városban lesz gyertyagyújtás. Maros megyében négy településen égnek majd a gyertyák: Marosvásárhelyen a Színház téren, Marosszentgyörgyön a Szent György téren, Erdőszentgyörgyön a művelődési ház előtt, Szovátán a fürdőtelepen a Maros villa előtti parkolóban. Továbbá: Csíkszeredában a Szabadság téren, Csíkkarcfalván a központban, Gyergyószentmiklóson a művelődési központ előtt, Gyergyóremetén a Cseres Tibor téren, Gyergyóditróban a Jakab Antal téren, Gyergyóalfaluban a Sövér Elek Iskolaközpont dísztermében, Maroshévízen a kultúrház előtt, Székelyudvarhelyen a Dávid Ferenc téren Székelykeresztúron a központban, Sepsiszentgyörgyön a Szabadság téren, Kézdivásárhelyen a Gábor Áron téren, Bereckben a Szent Miklós római katolikus templomban, Petrozsényben a színház melletti parkban. – A készülődés elkezdődött, a Caritas munkatársai és az önkéntesek teszik a dolgukat, hiszen az évek során rutinra tettek szert. Tavaly Maros megyében eredményes volt az akció, hiszen 160 élelmiszercsomagot sikerült összeállítani – fogalmazott Molnár József, a Caritas kommunikációs felelőse. Marosvásárhelyen a Színház téren idén is kedveskednek az adakozóknak. Egy finom teával, és akárcsak tavaly, műsorral készülnek, hogy még hangulatosabbá tegyék a teret. Énekel Boros Emese, kíséri Fülöp Csongor és Asztalos Zsolt. Mezey Sarolta / Népújság (Marosvásárhely) 2017. október 9.Huszonöt éves a 34. sz. Gábor Áron Cserkészcsapat„Legyetek a jövő emberei” Vidám, festett cserkészlány- és cserkészfiú-figurák üdvözölték szombaton a kézdivásárhelyi Vigadó előcsarnokában azokat, akik arra szánták a délelőttöt, hogy együtt ünnepeljenek a negyedszázados működéssel büszkélkedő 34. sz. Gábor Áron Cserkészcsapattal. Érezhető volt, hogy nem rossz helyre érkeztünk: az első jó benyomást csak erősítette, hogy egy kislány önként, kérés nélkül adta át ülőhelyét a zsúfolásig telt teremben, ahol sokan álltak is. „Szükség van kicsit megállni” – fogalmazott köszöntő beszédében Kerekes László plébános, csapatparancsnok, mindenkinek csak „Laci atya”, 2004 óta a kézdivásárhelyi cserkészet hajtómotorja. Ez a megállás azonban nem szó szerint értendő, ismerve a cserkészek számos tevékenységét, sokkal inkább a tartalom és elmélyülés nélküli, rohanós mindennapokból, a személytelen, számítógép és mobiltelefon uralta hétköznapokból való kiszakadást jelenti. Üdvözölték a számos jelenlevő vendégcsapatot, és azokat is, akik csak köszöntésüket küldhették, Babos Abigél csengő énekét követően Székely István körzetvezető kapott szót, elmondta: 1992-ben találkozott a cserkészettel, és megható látnia a teremben a sok száz háromszögű cserkésznyakkendőt. Ezért Istené a dicsőség, hiszen nélküle nem létezik semmi, vallotta meggyőződéssel. Nánia Hilda szavalata után Vas József, azaz Jóska bá idézte fel a kezdeteket, a szép és küzdelmes emlékeket egyaránt, hiszen utóbbiakról is szólni kell, azért, hogy a maiak értékelni tudják a 90-es években a semmiből megteremtett cserkészmozgalmat. 1992-ben került „hivatalos pecsét” a megalakulási iratokra, ám a munka már két évvel korábban megkezdődött. Jóska bá kedvenc nótája, a Zavaros a Nyárád című dal első strófája csendült fel köszönetül, majd Bíró Zsuzsanna, azaz Zsuzsa néni cserkésztiszt, csapatparancsnok-helyettes osztotta meg gondolatait, aki szintén 25 éve halad a cserkészet útján. „A cserkészet olyan, mint egy lexikon, minden benne van. És minden, ami benne van, jó, érték, követendő” – fogalmazott. Ismertette a Vigadó földszinti kiállítótermében megnyílt kiállítást is: naplók, jelképek, fotók, emléktárgyak stb. tekinthetők meg két héten át, cserkészek tárlatvezetésével, akiktől kérdezni is bátran lehet. A Láger sláger közös eléneklése, a már említett fotóösszeállítás levetítése után cserkészek mondták el saját szavaikkal, mit is jelent számukra ez a mozgalom: jellemformáló, életforma, kihívás, barátságok, emlékek sokasága a cserkészet, amely mindig új arcát mutatja, „egy közösség, ahová jó tartozni”. A záró csatakiáltásba beleremegtek a sokat látott Vigadó falai, majd a közös imádság és himnuszunk eléneklése után a nyugdíjasklubban szervezett agapéra hívtak mindenkit, további beszélgetésre, emlékidézésre. Akik végigkövették a kétórás ünnepséget, megbizonyosodhattak arról: a cserkészet olyan pluszt ad mindenkinek, aki részese, amit máshol nem kaphat meg. Olyan fogózót kapnak itt, amire minden fiatalnak szüksége lenne, főleg most, hogy sok családban egyszerűen arra sem jut idő, hogy a gyermek erkölcsi iránytűjét beállítsák. Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. október 9.Sokakat hívott táncba, hadba a huszárok toborzójaVitézek, vöröskeresztesek, huszárlányok, táncosok, hadfik; hetvenegy szekérnyi utazó, százhúsz lovas huszár – az esős napok ellenére vidám, színpompás volt a tizenkettedik őszi hadjárat. Idén az aradi vértanúk és a székely határőrök mellett a százötven éve történt kiegyezésről is megemlékeztek. Egyre nagyobb érdeklődés övezi a Szentegyházi Hagyományőrző Huszáregyesület és a gyermekfilharmónia közös rendezvényét. A szépszámú fiatal részvétele jelzés: felveszik a harcot a feledés ellen. Pénteken a Szent András-plébániatemplomban tartott szentmise után a Templom téri megemlékezésen Molnár Tibor, Szentegyháza polgármestere az aradi vértanú honvédtisztek haza- és családszeretetéről, lelkületéről szólt. Az 1848–49-es történelmi események eszményeinek megismerése a magyarságtudatot erősíti. Vallja, a történelem most is íródik, gyermekeinknek, unokáinknak jegyezzük. Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja a szabadságszeretet, a helytállás erényét emelte ki. Az őszi hadjárat által közelebb kerülünk ennek igazságához, és a felcsendülő huszártoborzó Kossuth-nóta mindenkor felhívás: ha még egyszer azt üzeni… Az 1867 elején született megállapodások, az Osztrák Birodalom és a Magyar Királyság között fennállt politikai, jogi és gazdasági kapcsolatok rendezése, azaz a kiegyezés évfordulójának évében „a haza bölcsére”, Deák Ferencre emlékeztek az őszi hadjárat résztvevői. Mottójául híres mondását választották: „Kockáztathatunk mindent a Hazáért, de a Hazát kockáztatni semmiért nem szabad.” A százötven évvel ezelőtt történtek mának szóló üzenete: mindenkori helyzetünkben mindig a legbölcsebb döntést hozzuk meg. A történelmi visszapillantás után Benedek Szilárd kísérte tárogatón a huszárcsapatnak a tizenhárom aradi vértanúról szóló éneklését. A nap másik fénypontja a Szent László-emlékév alkalmából a Gábor Áron Művelődési Házban megnyitott kiállítás, valamint a helyi huszárok és a Fili közös hangversenye volt. Szombaton a vonuló és érdeklődő sokaság előbb Szentkeresztbányán, majd Kápolnásfaluban pillanthatott bele, milyen lehetett a huszárcsapatok mozgása, a verbuválás Kossuth idejében. A lelkesítő toborzóbeszéd sokakat hívott előbb táncba, majd hadba. A tervezett útvonalba kissé „beleszólt” az eső, de a haditerv megvalósulását, a szekeres-lovas, zenés, nótázós, színpompás vonulást, a bajtársias együttlétet, a bográcsozást, a „hosszan tartó énekórákat” nem tudta elmosni. Az esti huszárbálon kiértékelték a napot, emléklapot és az aradi vértanúkat ábrázoló emlékérmet kaptak a részvevők – tudtuk meg Mihály József kapitánytól. Vasárnap a kicsi misét követően a művelődési házban egész napos program zajlott, a főzőversenyt a sportpályán tartották meg. Hétfőn vesznek búcsút a távolabbról érkezettektől. Molnár Melinda / Székelyhon.ro 2017. október 10.Kortárs vígjátékok KézdivásárhelyenMonodrámával nyitnak Kocsis István Bolyai János estéje című monodrámája nyitja a kézdivásárhelyi Városi Színház októberi műsorát. Kiss László egyéni előadását Kolcsár József rendezésében október 10-én és 11-én 19 órától stúdióelőadásként láthatja a közönség a Vigadó Művelődési Ház színpadán. Idén újra öt előadást tartalmaz a kézdivásárhelyi színházi bérlet, ezek közül négy kortárs szövegek alapján készül (a tervezett darabokat korábban ismertettük). Az elmúlt évadból továbbra is műsoron marad a Vaknyugat, A pandamacik csodálatos utazása…, a Ketten a neten, a Skandináv lottó, a Bolyai János estéje és A dolgokról egy földi szellemnek című előadás. A felnőtteknek szóló Gábor Áron-bérletek ára 50 lej, a diákoknak és nyugdíjasoknak szóló kedvezményes bérletek 40 lejbe kerülnek. Harmincnál több bérlet vásárlása esetén a támogatóknak szóló 30 lejes Toldi-bérletet ajánlja a színház a vásárlónak. A 400 lejes Mecénás-bérlet minden előadásra érvényes, az új bemutatók és felújított produkciók mellett a színház által szervezett vendégjátékokat is beleértve. Az új évad bérletei a Vigadó közönségszolgálati irodájában válthatóak ki hétfőtől csütörtökig. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. október 13.Sepsiszentgyörgyön Écsi GyöngyiAngyalbárányok A Cimborák Bábszínház meghívására újra Sepsiszentgyörgy vendége a felvidéki Écsi Gyöngyi Angyalbárányok című bábos meseelőadása. Azok a kicsik és felnőttek, akik a héten különböző elfoglaltságaik miatt nem tudták megtekinteni az előadást, ma és holnap még pótolhatják mulasztásukat. Ma 10 és 12 órától szervezett csoportokat várnak, szombaton 11 órától szabadelőadásként lesz megtekinthető a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron-termében. Az Angyalbárányok népmese a legkisebb, legszegényebb pásztorlegényről, aki bátorságának és nagylelkűségének köszönhetően olyan utakat is megjárhat, amelyeken nem emberi halandók járnak. Az előadásban ötvöződik a bábjátékos-népdalénekes-mesemondó szerep. A mese egyes elemeiből kirajzolódnak az évezredes magyar lelkiséget meghatározó irányvonalak, és képet festenek a keresztyén létformában máig életben maradó népi bölcsességről. Écsi Gyöngyi 2000-ben Győrben a legjobb bábszínésznő díját kapta, 2003-ban Budapesten az elsőként kiosztott Michel Indali-díjjal, 2007-ben Pozsonyban a Mikola-díjjal, 2004-ben és 2014-ben a Kaposvári gyermekszínházi Biennálé különdíjával és Kovács Ildikó-díjjal jutalmazták, 2016-ban az „Égig érő fa” díjat kapta. Némethi Katalin / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. október 14.Az igazi ágyúöntőÚgy tűnik, pontot tettek a történészek annak az évszázada folyó vitának a végére, mely az első székely ágyúöntő kilétére vonatkozott: eddig úgy tudtuk, 1848 novemberében Bodvajban Gábor Áron készítette az első vaságyúkat, a Bodor Ferenc mérnök tevékenységére vonatkozó információkat pedig hamisaknak hittük. A történészek épp ellenkezőleg látják. Ágyúcső és puskapor – Bodor Ferenc, a csíki 48-as ágyúöntő és lőporgyártó címmel jelent meg a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadónál az a tanulmánykötet, melyet a szerzők egy része – Pál-Antal Sándor történész, levéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja és Süli Attila budapesti hadtörténész – mutatott be csütörtök délután a Bod Péter Megyei Könyvtárban. Felvezetőjében Pál-Antal Sándor ismertette a kötet létrejöttének előzményeit: Komán János még az 1970-es években megkísérelte a méltatlanul elfeledett Bodor Ferenc rehabilitálását, s bár akkor nem sikerült, „fájdalmát” nem feledte. Nemrég sikerült Kománnak történészeket állítania ügye mellé, így kezdődött el a kutatás. Bodor Ferenc a balánbányai üzem vezetője volt, elsőként öntött a Székelyföldön ágyút még 1847 végén, Gábor Áron nála sajátította el az ágyúöntés alapjait, mondta Pál-Antal Sándor. Az ágyúöntés érdemét azonban elsajátították Bodortól, a még 1849 elején kialakuló Gábor Áron-kultusz háttérbe szorította személyiségét. Bodorról kevés forrás maradt fenn, életének kutatása nehéznek bizonyult, és még mindig nem lehet teljes képet kialakítani róla, de a mostani kutatással élete, tevékenysége jó részét sikerült feltárni – mondta a történész. A tanulmánykötet – azon túl, hogy rehabilitálta Bodort, illetve először közöl egy összegzést a csíkszéki 1848-as eseményekről – tisztelgés Bözödi György előtt is, aki a Gábor Áron – Bodor Ferenc vitába azért nem szólt bele, hogy ne rombolja Gábor Áron mítoszát, de igazat adott azoknak, akik az ágyúöntés terén Bodor elsőbbségéért szálltak síkra – mondta Süli Attila. Ismertette, Bodor 1844 óta a balánbányai rézbánya vezetője volt, ehhez az üzemhez tartozott a magyarhermányi vasgyár is. 1848 novemberében őt hívták Bodvajra, hogy segítsen az ágyúöntésben, az első három hatfontos vaságyú az általa meghatározott öntési technikával készült, az ágyúcsöveket aztán Sepsiszentgyörgyön szerelték fel. Az ágyúkat egyébként Zakariás Antal, a balánbányai és magyarhermányi bányák tulajdonosa ajánlotta fel Háromszéknek, tehát az sem igaz, hogy Gábor Áron saját vagyonát áldozta volna fel az ágyúöntésért – tette hozzá. Bodor alapította a csíkmadarasi lőporgyárat is, melynek 1849 augusztusában történt lerombolása után írta meg addigi tevékenységét, belefoglalva az ágyúöntést is. Ennek a jegyzőkönyvnek az első példánya a 20. század elején elveszett, a róla Bodor által készült, fogságból való szabadulás után általa kiegészítésekkel ellátott másodpéldányt hamisításnak tartották, emiatt alakult ki a vita arról, hogy valójában ki is öntötte az első székely ágyúkat. A kutatás során azonban beigazolódott, hogy a Bodor-féle jegyzőkönyvben foglaltak a valós adatok – összegzett Süli Attila. Bodor Ferenc életének felkutatását nemcsak a szűkös források nehezítették, hanem egy vakvágány is, egy családtörténet-kutató ugyanis azt állította, Csíkszentmihályon született, örmény felmenőkkel rendelkezett. A Budapesten megtalált egyházi halotti anyakönyvi bejegyzés szerint azonban Krausz Ferenc néven született 1804-ben a felvidéki Lucskán, nevét az 1840-es években magyarosította Bodorra. Tizennégy gyermeke született, közülük temetésén nyolc vett részt. Mérnöki végzettségéről nem sikerült adatokat találniuk a kutatóknak. A szabadságharc leverése után közel két évet raboskodott, szabadulása után egy ideig Marosvásárhelyen, majd Nagyszebenben, Nagyenyeden erdészeti hivatalnok, élete utolsó évtizedében Budapesten élt, ott halt meg 1874-ben. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. október 19.A hős nimbuszaNa, ezt aztán nem lesz könnyű megírnod, mondta történész barátom a Bodor Ferencről szóló tanulmánykötet bemutatója után. De nem volt igaza: egy eseményről szóló beszámolót elkövetni egyáltalán nem nehéz, csupán azt kell leírni, ami ott történt vagy elhangzott. A szakma szabálya szerint tudósításban kommentárnak nincs helye, véleménynek úgyszintén. Még akkor sem, ha a tudósító történetesen nem ért egyet az eseményen elhangzottakkal. Vagy – mint esetünkben – egy szépen felépített világot rombolnak le benne. S még pár ezer honfitársában. Mert miről is van szó? A valóban méltatlanul mellőzött Bodor Ferenc életét, az 1848–49-es szabadságharcban betöltött szerepét bemutató tanulmánykötet egy évszázada folyó vita végére tenne pontot. Annak a vitának a végére, hogy valójában ki is öntötte az első székely ágyúkat. Mi itt, Háromszéken úgy tudjuk – és ezt valljuk, szentül hisszük –, hogy Gábor Áront illeti meg az elsőbbség. A tanulmánykötet szerzői ellenben azt állítják, Bodor Ferenc lett volna, aki Bodvajban az első három vas ágyúcsövet elkészítette – egész pontosan úgy fogalmaz Süli Attila: „az első székely ágyúk megszületésében komoly érdemet szerzett a bodvaji vasbánya üzemvezetője, Bodor Ferenc, aki szakmai tapasztalatával meghatározta az ágyúöntés technológiáját”. Hogy igazából ki öntötte az ágyút, vagy ki találta ki, hogy – fúró hiányában – üregesre öntsék a csövet – olyan kérdések, melyekre valószínűleg soha nem fog egyértelmű, bizonyítható válasz születni. És innen tovább értelmét veszti a Gábor Áron–Bodor Ferenc vita. Hiszen nem is lényeges, hogy melyikük elegyítette az anyagot, melyikük tapasztotta az agyagot a farúdra, melyikük támasztotta alá egy háromágú vaspálcával az „üreg” végét, az eredmény a fontos: hogy Gábor Áron, ígéretéhez híven, ágyút szállított a székely honvédeknek, eszközt és hitet adva a szabadságharchoz (az igazsághoz hozzátartozik, hogy az első három vaságyú nem igazán volt mestermunka, ugyancsak Süli Attilát idézve „a Sepsiszentgyörgyön megtartott próbánál a három löveg közül egynek még a próbalövésnél kitört az oldala, a második félelmesen mutatta magát, de a harmadikkal végrehajtott lövészet sikeres volt”). És Gábor Áron történelmi szerepének ez csupán a kezdete volt, igazi érdeme a kézdivásárhelyi hadiipar kiépítése, a székely tüzérség megalapítása és hadrendbe állítása – ezek nélkül a kor két legmodernebb, legjobban felszerelt hadserege által körülzárt kicsinyke Háromszék nem védhette volna magát bő fél évig. Mint ahogy Bodor Ferenc szerepe sem elhanyagolható, ha egyébbel nem, a csíkmadarasi lőporgyár megépítésével és a minden nehézség ellenére is üzemben tartásával kiérdemli az utókor elismerését. Tény, hogy Gábor Áron kultusza magasan túlnőtte valódi nagyságát. A történészek feladata helyére tenni a dolgokat, évtizedek, évszázadok múltán – ha lehet még – kideríteni, hol végződik a valóság, hol kezdődik a legenda. Velük vitába szállni nem érdemes, merthogy a tények nagyon makacsok, szóbeszéd és hiedelem megcáfolni őket képtelen. Bennünk, akik Gábor Áronban a székely nemzet hősét tiszteljük, cseppet sem tépázza nimbuszát, hogy saját kezűleg öntött-e ágyút, vagy sem. A többi csak üres fecsegés, értelmetlen szócséplés. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. november 9.Sepsiszentgyörgyi kor- és kórképVallomások és vállalások Saját bevallása szerint az idősebb korosztály véleménye kikérésének, meghallgatásának és megfontolásának a szükségére szeretné felhívni a fiatalok figyelmét dr. Péter Sándor a Fiatalok, még itt vagyunk cím alatt frissen megjelent, interjúkat és önvallomásokat tartalmazó könyvével. Bemutatására kedd este került sor a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban. Ez a kötet sajátos tartalmával a szóbeli emlékezés, vagyis elmesélt történelem műfajába illeszkedik. Az ily módon előttünk feltáruló életutakból ugyanakkor a település, jelesen Sepsiszentgyörgy közelmúltbéli történelme és társadalomtörténete is kirajzolódik – állapította meg a házigazda szerepét betöltő dr. Szonda Szabolcs könyvtárigazgató a Gábor Áron-termet zsúfolásig megtöltő hallgatóságot üdvözlő beszédében. A könyv szerkesztője köszönettel tartozik annak a tizennyolc személyiségnek, akik megtisztelték a nekik egységesen feltett kérdésekre adott válaszokkal, vallottak önmagukról, illetve a nekik otthont adó városról és a benne történtekről. Pedig egyre kevesen vannak azok, akik vállalják is, amit vallanak. A tizennyolc szereplő viszont ezt megtette, nem csak vallották, hanem vállalták is mindazt, amit át- és megéltek, illetve még arról is szóltak, amit másképp képzeltek el. E vallomások együttesen nemcsak korképet, hanem kórképet is nyújtanak az elmúlt évtizedek Sepsiszentgyörgyéről, ezért sok tanulsággal szolgálnak. Hiszen a korosodó ember tisztán lát és egyaránt észreveszi a rosszat és a jót. Éppen ezért nem csak voltak, hanem még mindig vannak népek, akik tanácsot kérnek az idősektől, és megfontolják a hallottakat. Ez a készség a székelység egy részében is fellelhető, azonban tagadhatatlanul csökkenőfélben van. És ez nem helyes, mert a társadalom egészének hátrányára válik. A fiatalok ugyanis, ha belelátnának az idősebbek egykori álmaiba, és megismernék elképzeléseiket, ezzel felkészülhetnének a sajátjaik megvalósítására, és nagyobb lenne az esélyük rá, hogy ezek ne maradjanak üresjáratú elképzelések. A kötetben található írások ugyanakkor arra is rádöbbentenek, hogy tudás nélkül nincs hatalom, a tudást viszont csak szorgalmas tanulással lehet megszerezni. Érvényesülni pedig főleg nekünk, erdélyi magyaroknak viszont csak úgy lehet, ha többet tudunk, mint a más nyelvet beszélő társaink. Ugyanakkor a nagyobb tudás a szülők, az idősebb korosztály és a szülőföld iránt is nagyobb tiszteletet feltételez. Ezért aggasztó, hogy a mai fiatalokban mindez egyre kevésbé lelhető fel – fejtette ki Péter Sándor a könyv ötletgazdája és szerkesztője. Az egyik szereplőként felszólaló Incze Sándor nyugalmazott református esperes védelmébe vette az elhangzottak során némiképp elmarasztalt mai fiatalságot. Ellenpéldaként a nemrég lezajlott Székelység története – Kádár Gyula-emlékverseny résztvevőinek reményt keltő hozzáállását, felkészültségét és viselkedését hozta fel. Ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy esetleges rossz magatartásért elsősorban mi, szülők és nagyszülők vagyunk felelősek, mert nem áldozunk kellő időt gyermekeink és unokáink nevelésére. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. november 16.A hagyományos román hangulatú Nagyváradot dicsérte az amerikai nagykövetTette mindezt egy rövid videófelvételen, amit az amerikai nagykövetség Facebook-profilján osztottak meg. Ezek szerint nagyváradi látogatása során nem akadt senki, aki felvilágosította volna a történelmi tényekről a nagykövet urat. Pedig történelmi tény, hogy a Románia szecessziós fővárosának is nevezett Körös-parti nagyváros ezer esztendeig egy magyar vármegye székhelye volt. És ha ez sem elegendő ok, hogy miért ne tükrözhesse a „hagyományos román hangulatot ”, elegendő lett volna kicsit utánaolvasni kik tervezték a város emblematikus épületeit, hiszen egyetlen román sincs közöttük. Ha pedig ez sem elegendő, a nagykövet urat egyik vendéglátója felvilágosíthatta volna, hogy a Cion zsinagógától egy kőhajításnyira álló Sas-palota a magyar szecesszió egyik gyöngyszeme, tele jellegzetesen magyar népi motívumokkal. Vagy talán szólhatott volna neki valaki, hogy a múzeumépület, ami előtt a felvételen elmondja kis expozéját, a Magyar Királyi Gábor Áron Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola nevet viselte, építtetői szándéka szerint. Ők pedig semmi román hangulatot nem építettek bele. Barta Béla / itthon.ma/szines 2017. november 30.Száznál több nagycsoportos vetélkedettCéhes városunkról játékosan Tartalmasan, vidáman indult a hét a kézdivásárhelyi óvodások számára, akik délelőtt a Vigadó Művelődési Házban mutathatták meg egymásnak, milyen ügyesen és felkészülten érkeztek a városismereti vetélkedőre. „Szokás” búsongani azon, mivé leszünk, hiszen olyan kevés gyermek születik, de a Vigadó dísztermét körös-körben elfoglaló, közel 120 apróság látványa mégis bizakodásra adott okot. Annál is inkább, hogy nemcsak szépek és jókedvűek mindannyian, hanem okosak, szófogadóak is – ebben pedig illeti némi érdem az őket terelgető óvónőket is. Maga a városismereti vetélkedő nem kevesebb, mint 12 éves múltra nyúlik vissza, minden tanév novemberében zajlik a város nagycsoportosainak részvételével. Ötletgazdája és lelke a „műsorvezetői” szerepet is ellátó Csiszár Katalin, a Vackor Napközi Otthon pedagógusa, aki mintegy két éve azonban „átadta a stafétát”, és hasonlóan lelkes szervezőkre bízhatta a továbbiakat Lázár Edit és Bakó-Fazakas Zsuzsa óvónők személyében. A résztvevőknek – Sün Soma és Napocska csoportok a Manócska Napközi Otthonból, Pillangó csoport a 3-as számú Napköziből, a Csipkerózsika Napközi Otthon azonos nevű csoportja, illetve a szervező Vackor Napközi Otthon Borsika és Vuk csoportjai – számos próbát kellett kiállniuk. A bemelegítő próbajátékon különböző kijelentéseket hallhattak, amelyekről jelezniük kellett: igaz vagy hamis, amit a műsorvezető állít, majd következtek a „kisembert próbáló” feladatok. A csapatoknak sorra kellett 5–5 mondatot mondaniuk városunk valamelyik nagy szülöttéről, így a kicsik megidézték Turóczi Mózes, Gábor Áron, Márton Áron, Molnár Józsiás alakját is, és fogadni mernénk, hogy az elhangzott tudnivalókat nem mindenik középiskolás tudná ugyanígy fejből idézni. A következő próbatételnél Kézdivásárhely jeles épületeit kellett fotóról felismerniük, és a kért pannóhoz szaladniuk mindannyiuknak egyszerre – csak úgy hömpölygött a gyerekáradat. Sikerrel vették ezt az akadályt is, nem fogott ki rajtuk sem a Molnár Józsiás park, sem a református templom, a Vigadó vagy a Gábor Áron-szobor. Végül – mivel előzetesen múzeumba látogattak, a céhekről tanultak – egy-egy előre begyakorolt kis jelenetet mutattak be valamely mesterségről. Így pillanthattunk be egy csizmadia napjába, akinek bugyuta inasával kell vesződnie (a kapta, dikics, ár kifejezések minden bizonnyal sok felnőttön is kifognának ma már), a fazekasság titkaiba, megnézhettük, hogy készítik a szép kislányok a mézeskalácsot, asztalosokat figyelhettünk munka közben, majd a kenyérsütés igényes jelenete következett (amelybe ügyesen bevontak minden gyereket a kenyerek szerepében), végül egy kovácsmester és segédje vidám lópatkolást mutatott be. S lett légyen a zsűri bármely szigorú, minden egyes csapat olyan rátermett volt, és annyi mindent tanult a felkészülés során, hogy rangsorolni bizony nem sikerült, mindenki első helyezésről kapott megérdemelt oklevelet, amelyet ujjongva vettek át a kicsik. Élettel telt meg tehát a Vigadó díszterme, amit szívmelengető volt megtapasztalni, hiszen kié is lehetne inkább egy ilyen intézmény, mint a gyerekeké, akik szemünk láttára cseperednek fel, és akiktől azt reméljük: jobbak, ügyesebbek lesznek nálunk, és idejében megtanulnak vigyázni értékeinkre – legyenek azok szellemiek vagy anyagiak. Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. december 6.Elhatárolódtak az idegenektől (December elseje Kézdivásárhelyen)A kézdivásárhelyi román közösség képviselői – a Román Lélek Helyi Fejlesztési és Kulturális Egyesület vezetői – elhatárolódtak a Románia nemzeti napja alkalmával Mihai Tîrnoveanu brassói orvos által szervezett főtéri meneteléstől – hangzott el tegnap az inkubátorházban tartott sajtótájékoztatón, amelyen az új görögkeleti templom előtti vallásos és katonai megemlékezés, illetve a sportcsarnokig tartó menetelés és az ott lezajlott gálaelőadás szervezői voltak jelen: Constantin Pătru, Ioana Nela Felea, Nelu Norocea, Mihaela Cristea és Monica Rusu. Elmondták: szükségesnek látták tájékoztatni a magyar közvéleményt az általuk, illetve a brassói Nemzet Útja Egyesület által szervezett december elsejei rendezvényről. Constantin Pătru hangsúlyozta: ők nem értettek egyet a brassói egyesület által szervezett, a Gábor Áron teret is érintő párhuzamos meneteléssel, és továbbra is a legnagyobb egyetértésben és békességben óhajtanak élni a kézdivásárhelyi magyarokkal, akiknek tisztelik nemzeti ünnepét, és pár éve koszorúznak is Gábor Áron szobránál. „Nekünk december elseje után is itt kell élnünk a magyarokkal együtt, hiszen magyar szomszédaink és barátaink vannak” – mondotta Constantin Pătru, hangsúlyozva: nem ők hívták ide a főtéren felvonuló, más vidékekről érkezett románokat. Nelu Norocea az elmondottakhoz annyit fűzött hozzá, hogy a helyi románság nem csak ortodox vallású emberekből áll, harmincöt-negyven százalékuk római katolikus vagy más felekezetű, ezért ők a december elsejei rendezvényeket nemcsak az ortodoxok számára szervezték, hanem minden itt élő román számára. Azt is megtudtuk, hogy a Facebookon beharangozott zászlóajándékozás elmaradt, a több száz trikolórt visszavitték Brassóba. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. december 17.Betlehemes játék Szentegyházáról az otthonábaSzentegyházán talált otthonra örömvasárnap a negyedik alkalommal megtartott Székelyföldi Betlehemes Találkozó. A szent családnak szállást kereső kilenc betlehemes csoport tisztaszobás befogadó lakban, a Gábor Áron Művelődési Ház színpadán mutatta be a szent éjszaka történetét. A misztériumjáték-szerű dramatizálások áldáskérelmét hoztuk: leljen szállást szívünkben a Megváltó! Hogy hányféleképpen él a nép ajkán a párbeszédes, énekes-táncos, bibliai alapú, Jézus születéstörténetét megjelenítő betlehemes, láthatta a szépszámú szentegyházi nézősereg is a szentmise után. Furulya- és énekszó, pásztortánc tette szívhez szólóvá a karácsony mindenkori üzenetét: „szállásunkat mi megosztjuk, a kis Jézust befogadjuk”. Az első három évben Székelyudvarhely adott otthont a találkozónak. György László, a Székelyföldi Betlehemes Találkozó kezdeményezője, az idei alkalom házigazdája reméli, a vándorjellegűvé lett seregszemle ösztönzi a csoportokat, hogy más települések betlehemes játékát is megismerjék. Ha más-más helyszínen is előadják, megmarad ez a hagyomány. Ma már a házakba nehezebben tudnak bebocsátást kérni, így templomokban, kultúrotthonokban, iskolákban, idősek otthonában hangzanak fel a liturgiából gyakran kiszorult vagy kifejezetten a pásztorjátékok számára írt énekek. A szentegyházi csoport a váci börtönben is bemutatta az Angyalbetlehemest. Múlt héten tíz fellépésük volt: a Kárpát-medencei Betlehemes Találkozó mellett négy délvidéki településen és a Tápióságban is láthatták az egyik legrégebbi, apáról fiúra maradt hagyományt, a szentegyházi betlehemes játékot. A kászonaltízi, a csobotfalvi, a csíkborzsovai, a szépvízi, a csíkszentdomokosi, a szentegyházi, a gyergyóditrói, a kézdiszentléleki betlehemes csoportok bemutatkozásából kitetszett: nagy múltú a településeken honos betlehemezés. Noha az 1940-es évek végén betiltották, a ’90-es évek elején újra indultak csoportok. Falubéli öregek vagy lelkes kántorok elevenítették fel. Kivétel a csíktaplocai, ahol tizenegy éve gyermekekkel kezdte újra a régi szövegkönyv alapján Antal Imre tanár. Ők lehetnek a felnőtt betlehemes helyi újrahonosítói. A madéfalvi veszedelem elől Kászonaltízről elmenekültek a szétszóratásban kezdték az otthont idéző játékot. Ma is férfi szereplői vannak. Karácsony és újév között megosztják olyan öregekkel is, akik a templomban nem láthatnák. Nem csak a szakembereknek – Tömöry Márta bábos, néprajzosnak, Szász Zsolt bábos, rendezőnek, Szőcs Endrének, a székelyudvarhelyi városi könyvtár igazgatójának és Ferencz Angélának, a Hargita Megyei Kulturális Központ vezetőjének – vált gyönyörűségére a régi kellékek, jelmezek látványa. A ditrói Háromkirályok mai szereplői büszkén viselik a sok évtizedes kosztümöket. Jövőre ők lesznek a házigazdái a találkozónak. Tömöry Márta a magas színvonalú előadások után kérte, hogy az ősök által rájuk ruházott hitet és vidékük szép játékának hagyományát tartsák ébren. Ugyanakkor gondoljanak az utánpótlás nevelésére is a betlehemezést megtiszteltetésként megélő idősebbek. Molnár Melinda / Székelyhon.ro 2017. december 21.Ügyes diákok népszerűsítik a mesterségeketJó népi mestereink vannak Kedden a megyei könyvtár Gábor Áron-termében díjazták azokat a lelkes kis diákcsapatokat, akik novemberben beneveztek a Kovászna Megyei Művelődési Központ által meghirdetett Népi mesterségek vetélkedőjébe, és becsülettel kiállták a próbát. – Még 2015-ben történt, hogy a Kovászna Megyei Művelődési Központ megnyert egy 80 ezer euró összértékű pályázatot a Norvég Alapnál népi mesterségek művelőinek felkutatására, munkásságuk dokumentálására. Nagy volt a központ munkatársainak meglepetése, mikor a becsült 250 mester helyett ezresre kerekedett a lista. A pénzből egy igényes honlapot is szerkesztettek, amelyen 43 népi mesterséget dokumentáltak, 300 mestert mutattak be, illetve 382 különböző eszköz leírását, fotóját is feltöltötték. Elkészült 10 kisfilm is, és továbbra is készül évente 2-3. Eme munka folytatását képezik a témával kapcsolatban szervezett további rendezvények is – foglalta össze a verseny előtörténetét Imreh-Marton István, a központ igazgatója. Novemberben öt-nyolcadikos diákokat vonzottak-vontak be ebbe a vetélkedőbe, melynek célja, hogy a fiatalok megismerjék, népszerűsítsék, tovább éltessék a hagyományos mesterségeket és művelőiket. A verseny nagydíjának, a Depo cég által felajánlott 1000 eurós vásárlási utalványnak az elnyerésével a csapatok ugyanis falujuk egyik (vagy akár több) mestere műhelyének a felszerelését segítik elő. Izzasztó munkát adtak a Kinda István néprajzkutatóból, Dimény-Haszmann Orsolya muzeológusból és Vargyasi Levente filmes szakemberből álló zsűrinek a lelkes kis csapatok, akik vállalták a négy próbát. Ugyanis sokféleképpen megmérettettek: fogalmazást kellett írniuk a mesterségről, 5 perces portréfilmet szerkeszteniük a mesterről, prezentációt egy bizonyos munkafázisról vagy egy termék elkészítéséről, és végül egy rendezvényt is kellett szervezniük, minél többeket bevonva, így növelvén a mesterség népszerűségét. A zsűri elsősorban az eredetiséget értékelte: milyen mértékben használtak fel terepmunka során készített felvételeket, fényképeket, illetve hány embert vontak be a tevékenységekbe, mekkora hírverést csaptak azoknak. Természetesen a nyolcadikosokkal kicsit szigorúbbak voltak, mint az ötödikesekkel, mégis úgy esett, hogy az első díjat az utóbbiak szerezték meg, a kisbaconi Reszeltesek csapat a fődíj mellé még 3000 lej értékű reklámozási lehetőséget is nyert a bemutatott kovácsmesterség népszerűsítésére. A második helyezés a szövést és Csog Jolán szövőasszonyt ismertető erdőfülei Fülemüle csapat (VII–VIII.), amely ilyenformán értékes könyvcsomaggal gazdagítja iskoláját, harmadik a lemhényi Mi a kő (VII.), amely a kőfaragást és annak mesterét, Zsigmond Miklóst népszerűsítette. A dobogósok nyáron 5 napig a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban táborozhatnak és gazdagodhatnak tovább néprajzi ismeretekben. Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. december 22.Ahány műhely, annyi szokás (Népi mesterségek vetélkedő)A kisbaconi Reszeltesek csapat nyerte a Népi mesterségek vetélkedőt, amelyen a részt vevő kilenc település diákjai a legkülönfélébb ötletekkel, megoldásokkal rukkoltak elő a verseny négy szakaszában. A verseny célja az volt, hogy a diákok megismerjék a saját településükön élő népi mestereket, az általuk művelt mesterségeket, és lehetőségeik szerint népszerűsítsék azokat. A Kovászna Megyei Művelődési Központ pályázatának eredményhirdetését kedden tartották a sepsiszentgyörgyi megyei könyvtár Gábor Áron Termében. Az első fordulóban a csapatoknak az általuk választott népi mesterség múltját kellett bemutatniuk egy leírásban, a második feladat egy rövidfilm elkészítése volt a mesterekről, a harmadik körben vetített képes bemutatót kellett beküldeniük, amelyben ismertetik az adott mesterség egy vagy több szakaszát. Az utolsó mozzanat egy rendezvény szervezése volt, amelyen a mesterséget kellett népszerűsíteni lehetőleg a mester jelenlétében. A díjkiosztón Kinda István néprajzkutató ismertette az elbírálás szempontjait, majd a kisfilmek bemutatása után a zsűri másik két tagjával – Haszmann Orsolya, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum vezetője és Vargyasi Levente filmes szakember – egyenként értékelték a csapatok munkáját. A kisbaconiak – Bedő Mátyás, Benedek Adrienn, Benedek Tamás János, Incze Gyopár, Kolcza Etele és Kosza Ottó, felkészítő tanár Kolcza Judit – plakátot készítettek, amelyet a falu több pontján függesztettek ki, segítségül hívtak nyugdíjas pedagógust, a helyi tiszteletes asszonyt, a Bodvaj Egyesületet, az Ifjúsági Keresztyén Egylet tagjait, iskolásokat, óvodásokat, a nőszövetséget, valamint az Erdővidék Térségi Televíziót az esemény dokumentálásához. A kovácsolást választó csapat a beszámolóban azt írja, hogy december 9-én nagy volt a sürgés-forgás a régi paplakon. „A fiúk beöltöztek kovácsnak, Ottó és Alpár illendően fogadta az érdeklődőket már a kapunál, kipróbálhatták erejüket azok, akik az üllőn szét tudtak kalapálni egy söröskupakot, vagy patkót tudtak dobálni Etele és Mátyás irányításával. A lányok székely ruhában fogadták a vendégeket. A gyerekek kézműveskedtek, a Bodvaj Egyesület tagjaival papírlovacskákat készítettek, színeztek. A terem egyik felében kiállítottuk az elmúlt évben összeállított, Népi mester(ség)ek tárháza című gyűjtőmunkánkat, Bakó László kovácsmester munkaeszközeit (reszelő, fogó, kalapács, bőrkötény), Baló Gyula kovácsmester kalapácsait, valamint egy olyan láncot, amit egy régi kisbaconi cigány kovács készített.” Az eseményen Baló Gyula kovácsmestert mézeskaláccsal ajándékozták meg. Csog Jolán viseletkészítő és anyósa, Lídia néni elvarázsolta a hallgatóságot az erdőfülei egykori óvodában tartott törökbúzaesten – számoltak be a második helyezett Fülemüle csapat tagjai. „A régi óvoda épülete ismét megtelt élettel, sürgő-forgó diákok takarítottak, díszítettek, tüzet raktak. A régi, féltve őrzött szőttesek előkerültek, ki-ki elhozta dédije, nagymamája, édesanyja egy-egy féltett örökségét, emlékét. Az est legidősebb vendége a 82 éves Szőcs Sára Magdolna (Sári mámi) volt, aki elhozta a szövésre kapott okleveleit. A régen meszelt falakat színes szőttesek díszítették, ropogott a tűz, héjalt kukorica illata lengte be az óvoda termeit. Úgy éreztük, mintha visszarepültünk volna az időben.” Csog Jolán szövőmester segítségével a jelenlévők kipróbálták a szövést, régi viseleteket mutattak be, fellépett a Dobó Néptánccsoport, és természetesen nem maradt el a hajalt főtt kukorica és a kalács sem. „Közel három hetet vett igénybe a készülődés. Felkerestük Zsigmond Miklós kőfaragót, és megkértük, jöjjön el hozzánk az iskolába, beszéljen a kőfaragás mesterségéről, mutassa be eszközeit, adjon nekünk, tanulóknak ízelítőt arról, hogyan is kell a követ alakítani, faragni, életet vinni egy élettelen tárgyba” – számolt be a harmadik díjas Mi a kő nevű lemhényi csapat. A Bem József Általános Iskolában tartott mesterségbemutatóra a falu elöljáróit is meghívták, szép számban voltak jelen érdeklődők, a tombolához pedig a helyi Kéknefelejcs Egyesület járult hozzá. Bemutatták a Zsigmond Miklós kőfaragóról készített kisfilmet, majd a mester mesélt életéről, mesterségéről. A zsűri gratulált a nyerteseknek és a többi csapatnak: a szövést választó ozsdolai Gyémántoknak és a bardoci Szorgos kezeknek, a mézeskalácsos árkosi Árkostolónak, a zsindelykészítést tanulmányozó gelencei Zsendelyezőknek, a kovácsolást felgyűjtő Felsőcsernátoni Aranypatkóknak és a baróti Bőrhegedűnek. Imreh István, a Kovászna Megyei Művelődési Központ igazgatója elmondta, a helyi DEPO cég által fődíjként felajánlott 1000 euró értékű vásárlási utalványt az első díjas csapat a mesternek vagy mestereknek nyeri, eszközökkel támogathatják munkájukat, a pályáztató által a második díjasnak felajánlott háromezer lejt pedig népszerűsítő anyagok készítésére lehet fordítani. A harmadik helyezett csapat könyvcsomagot kapott, és minden résztvevőt megajándékoztak a szervezők a Népi mesterségek Háromszéken című könyvvel és trikóval. A Népi mesterségek vetélkedője több volt megmérettetésnél, igazi mozgalommá alakult. A több mint félszáz versenyzőnek és felkészítő tanáraiknak sikerült bevonniuk a települések lakóit, civil szervezeteit, és ami a legfőbb: azokra a népi mesterekre – és mesterségekre – irányították a figyelmet, akik közöttünk élnek, és gyakran közvetlen környezetükön kívül kevesen tudják, hogy munkájuk révén milyen értéket képviselnek. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. december 22.Izsák Balázs: ha kell, újra és újra leteszik a Parlament asztalára a székely nép jogos követelésétA Székely Nemzeti Tanács elnöke nyílt levélben köszönte meg Kulcsár Terza József képviselőnek, hogy benyújtotta a Székelyföld autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet a Parlament elé. Tisztelt Képviselő Úr! A Székely Nemzeti Tanács nevében megköszönöm Önnek, hogy a Székely Nemzeti Tanács által elfogadott, Székelyföld autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet a Parlament elé terjesztette. Engedje meg, hogy a nyilvánosság előtt részleteiben elemezzem ennek a lépésnek a fontosságát. 1. A székely nép a törvénytervezet korábbi, kétszeri elutasítása ellenére sem mond le Székelyföld területi autonómiájáról. 2. Az ország törvényhozó szerve, a Parlament, egyben a romániai társadalmi párbeszéd legmagasabb szintű fóruma. Ez az egyetlen méltó fórum, ahol a székelység saját jövőjéről párbeszédet folytathat az ország többségi lakosságával. 3. Székelyföld Autonómia Statútuma, egy olyan törvénytervezet, amely Székelyföld lakóinak teljes és tényleges egyenlőségét biztosítja, mint ilyen hozzájárul a jogállamiság és a demokrácia elmélyítéséhez Romániában. A törvénytervezet beterjesztésével ezt az üzenetet is meg kell kapnia a román közvéleménynek és a román politikai osztálynak: a székely autonómiatörekvések elválaszthatatlanok azoktól a céloktól, amelyeknek minden elkötelezett román demokrata híve. 4. Székelyföld Autonómia Statútuma az egyetlen olyan törvénytervezet, amely a román társadalom egészének felmutatja a székely székek által őrzött hagyományos értékeket, azt az akaratot, hogy az itt élő közösség ezeket meg kívánja őrizni. Ezen keresztül tettük láthatóvá, hogy a széki központoknak, a székely városoknak vissza akarjuk adni mindazokat a közhatalmi jogosultságokat, amelyek a történelmi hagyomány és a helyi közösség igényei alapján őket megilletik. Tisztelt Képviselő Úr! A Székely Nemzeti Tanácsban, küldöttekként, együtt szavaztunk arról, hogy parlamenti képviselők, vagy állampolgári kezdeményezés révén harmadszor is a Parlament elé kívánjuk terjeszteni Székelyföld Autonómia Statútumát. 2008. október 25-én, a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron termében, amikor ezt a határozatot elfogadtuk, nem tudtuk azt, hogy éppen Ön lesz az, aki ezt a küldetést teljesíti. Történelmi pillanat ez a mai. Székelyföld Autonómia Statútumának eddigi nyolc beterjesztőjének (Birtalan Ákos, Kovács Zoltán, Szilágyi Zsolt, Pécsi Ferenc, Toró T. Tibor, Vekov Károly, Becsek-Garda Dezső és Sógor Csaba) névsora kiegészül egy kilencedik névvel, az Ön nevével. Bízom abban, hogy addig a pillanatig, amíg a román közvélemény és román politikai osztály is ráébred arra, hogy Székelyföld Autonómia Statútumának elfogadása Románia érdeke is, mindig lesznek olyan követei Székelyföldnek, akik támogatják, érvelnek mellette és szavazatukkal megteremtik annak lehetőségét, hogy a tervezet törvényerőre emelkedjen, s ha kell, újra és újra leteszik a román Parlament asztalára a székely nép jogos követelését. Ennél reménytelibb várakozást Advent idején nem is kívánhattunk volna magunknak. Áldott Ünnepeket és sikeres, boldog új évet kíván: Izsák Balázs a Székely Nemzeti Tanács elnöke Marosvásárhely, 2017. december 22. itthon.ma/erdelyorszag (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
